A kórházi szoba

Üveges szemekkel nézte a szemközti fehér falat. A gépek csipogása, az infúzióban lévő folyadék csepegése mennydörgésként hatott a csendben. Három hete feküdt a hatágyas kórteremben, ötödmagával.
Olyan volt, mintha a világ kínos mozdulatlanságba kényszeredett volna. A távolban kattogó falióra mutatója alig-alig volt hajlandó arrébb mászni. Mintha még az égiek is azt akarták volna, hogy ott maradjon örökre mozdulatlanul. A karját le kellett kötni, mert túl sokat ficánkolt, és félő volt, hogy elmozdul az infúzió drainje.
A többi gyerek valamivel jobban viselte az ottlétet. Volt még rajta kívül kisebb-nagyobb gyerek, a hatévestől kezdve a tizenötig. A kisebbeket általában lekötötte a falon egymást kergető mesefigurák kavalkádjának nézegetése vagy a plüssállatok gyömöszölése, avagy az egymással való játék, a nagyobbak vagy beszélgettek, vagy pedig hozzá hasonlóan a falat bámulták. Most mégis csend borult a kis kórházi szobára. Itt-ott hallani lehetett egy kis mocorgást, azon kívül senki sem szólt. Feszülten várták a látogatókat, akik valamiért most nem jöttek, pedig már bőven benne voltak a látogatási időben. Izgatottan pillantgattak az ajtó felé, az egyre jobban eltelő idő csak még idegesebbé tette a kis társaságot.
Ő is feszült volt. Hogyne lett volna? Elvégre már a harmadik napja nem jött látogató ideiglenes lakhelyükre. Egy járvány miatt látogatási tilalom volt, mégis ennek ellenére tűkön ülve várták a szüleiket.
Hirtelen cipők kopogása hasított a súlyos csendbe. Akinek lehetett, egy emberként szaladt az ajtóhoz, hogy minél előbb megtudja, ki lehet az érkező. Még ő is gépiesen a falról az ajtó felé fordította tekintetét - az infúzió és egyéb műszerek miatt nem volt lehetősége a többiekkel együtt a belépő elé rohannia. De mindenki legnagyobb sajnálatára csak az ügyeletes nővér jelent meg. Sajnálkozva végignézett a csalódott gyerekcsoporton, majd elindult felé, hogy végre leszedje róla az infúziót meg a gépeket. A nővér gyakorlott mozdulatokkal bíbelődött a gépekkel és a tűvel, s mire újra szabadnak érezte a kezét, megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt.
Míg a nő vele foglalatoskodott a szeme sarkából látta, hogy a többiek visszabaktattak az ágyaikhoz, mint valami reményvesztett halálraítéltek. Csöndesen figyelték, ahogy a nővér
- aki ugyanannyira volt híres kedvességéről, mint szigorúságáról - megint megtagadta tőle, hogy az udvaron sétáljon.
- Nem, még túl gyenge vagy ehhez, és már túl hideg van, hogy odakint járkálj! Szabad sétálnod, de csak idebent. Senkinek sem hiányzik, hogy megfázz!
Sarkon fordult, hogy olyan hirtelen tűnjön el, ahogy megjelent, mikor szembetalálta magát a vádló tekintetekkel, mivel a gyerekek nála sokkal örvendetesebb látogatókra számítottak. Az egyik kislány - talán olyan nyolcéves lehetett - lefelé görbülő szájakkal azt mondta:
- Az anyukámat akarom!
A nővér sajnálkozva megcsóválta a fejét.
- Ma még hivatalosan tart a látogatási tilalom, de az intenzív osztályt kivéve egy kis időre már be lehet jönni a szülőknek, mivel már nem tombol annyira a járvány. De tényleg csak egy kis időre, és fogalmam sincs hogy ezt a szüleitek tudják-e. Es ha tudják is, nem tudom, hogy ennyi időre megéri-e a vidéki szülőknek bejönni. De még lehetséges - pillantott a sarokban kattogó órára -, még nem járt le az idő.
Azzal vigasztalón megsimogatta a kislány kicsit felderülő arcát, és kiment. A kórterem ideiglenes lakosai visszasüppedtek a várakozás feszült csöndjébe. Ő most már az ágyban felülve fixírozta a parkettát. Három hete, hogy idekerült. Azóta nem focizhatott a többiekkel, nem biciklizhetett, és bár nem kellett iskolába mennie és tanulnia - ami a legjobb volt az egészben -, mégsem találkozhatott a barátaival, hacsak azok meg nem látogatták, de akkor sem játszhatott velük. A legrosszabb az volt, hogy nem hagyhatta el a kórtermet. Azt, hogy konkrétan mi baja, sohasem mondták el neki, nem is biztos, hogy egyáltalán értette volna. De nem kíváncsiskodott, bízott a szüleiben, akik úgy látták jónak, hogy nem terhelik ilyenekkel. Hisz ők mindig a legjobbat akarták neki, nyilván ezért nem mondták el, ő pedig bízott bennük, pedig ez akár aggasztó jel is lehetett volna. De egyáltalán nem törődött vele.
Mikor idekerült, kicsit nehezen barátkozott meg azzal, hogy ennyire sokan vannak egy szobában, ráadásul lányok, fiúk vegyesen - ki tudja miért, talán már csak így volt hely. Pedig szívesen lett volna korabeli fiúkkal. Bár volt egy nővére, akkor is mit tudott ő csinálni tizenkét évesen egy nyolcéves kislánnyal? Se megverni - ami csak ritkán jutott eszébe, ha a lányka sokat nyafogott valami miatt, mert ugyebár a lányokat nem szabad bántani, ahogy a kisebbeket sem -, se játszani nem tudott vele. De nem is ez volt az, ami a legjobban zavarta. Úgy érezte magát, mint egy kalitkába zárt madár, aki nem tud szabadulni. Igaz a szülei szinte mindennap meglátogatták, ahogy a barátai és a rokonai is sokszor benéztek hozzá. Mégsem volt az igazi. Az orvosok kedvesek voltak, mint a nővérek is. Igaz, a nővérek között volt egy­két szigorúbb vagy mogorvább is, de ennek ellenére nem volt velük nagy probléma. A kórházi ételt is hamar megszokta, pedig a nagyapja keservest zengett neki az ehetetlen ételekről. De hát az idős emberek mindig is sokat panaszkodnak, és nehezen szokják meg az új dolgokat. Összességében semmire nem volt kimondott panasza, mindenki kedvesen bánt vele, több édességet és játékot is kapott, de jobb időtöltést is el tudott képzelni, mint hogy a kórházban ücsörögjön.
A betegsége - amiről fogalma sem volt, hogy micsoda - időnként eléggé megviselte. Volt, hogy játék közben azon kapta magát, hogy egyre kimerültebb, hogy olyan gyenge, mint a harmat, fogyott is, és mintha a haja is többet hullott volna, mint általában. Fogalma sem volt, hogy ez miért van, de az jó volt, hogy konkrét fájdalmai szinte nem is vagy csak ritkán voltak. Így eléggé elviselhető volt ez az állapot. A diagnózisról az orvosok általában csak a szüleinek számoltak be. Ez eléggé bosszantotta, de azok a részinformációk is kielégítették a kíváncsiságát, melyekből megtudta, hogy a doktor szerint éppen jól vagy rosszul van. Csak ezek az anyukájától elejtett kevéske, bizonytalan információk nem voltak mindig túl bíztatóak.
Újra az ajtó felé pillantott. Most már mindenki - őt kivéve - az ajtó melletti két ágyra telepedett. Körülbelül fél óra telt el a nővéri vizit óta. Lassan és kicsit talán szédelegve odatámolygott ő is az egyik ágyhoz, és leült egy tizenöt év körüli fiú mellé, aki talán a legidősebb volt közöttük, mégis ugyanolyan izgalommal várta a szüleit, mint a hatéves kislány. Teltek a percek, még mindig semmi. Halk hüppögésre lettek figyelmesek. Egy emberként fordultak a másik ágy legszélén ülő kisfiú felé.
Hatalmas könnycseppek potyogtak a nagy barna szemeiből. Nem kellett semmit mondania, mindenki értette. Talán tényleg jobb lett volna sírni, de minek szomorítsa a szüleit azzal, hogy sírni látják? A kisfiú mellett ült egy pár évvel idősebb lány, aki átkarolta a vállát, és magához húzta. A mellette ülő kislány szemét is kezdték ellepni a könnyek. A szomorkás hangulat kezdett terjedni a kis társaság körében, végül őt is elérte. De ő nem akart sírni. Inkább arra gondolt, mit lehetne tenni, hogy a kislányt maga mellett megvigasztalja. Ő is karolja át? Hosszas belső küzdelmek árán tétován Niki vállára tette a kezét. A belső félsz kicsit elterelte a figyelmét a sírásról. A nagyobbak mind hasonló módszerrel lettek úrrá kitörni készülő érzéseiken, mely a kisebbeket némi vígasszal töltötte el.
A kislány nagy kék szemeit ráemelte az érintés hatására, majd hozzábújt, és elkezdett sírni. Nem tudta, mit csináljon. Teljesen ellenkező hatást ért el, mint amit szeretett volna. Így tehát ott maradt hozzábújva a kicsi lány, miközben ő - jobb ötlet híján és úrrá léve nagy zavarán -, elkezdte a lányka hátát simogatni. Niki egyre csak sírt és sírt, ő pedig érezte hogy egyre ég az arca. Abban a pillanatban bármit képes lett volna megadni azért, hogy a lány abbahagyja a zokogást.
Mintegy megváltásként érte a nyíló ajtó halk zaja. Az egyik fiú anyukája lépett be rajta annak legnagyobb örömére. Nem telt bele pár perc, jött a következő szülő, majd a következő és az azt követő. A kis betegek pedig mind örömmámorban úsztak a szülőknek öltözött angyalok láttán.
Reménykedve nézett az ajtó felé, hátha az ő szülei is megérkeznek, közben Niki is az ajtó felé fordult. Bár még mindig nem engedte el őt, de jövevények láttán újjá éledt benne a remény, hogy újra anyukája karjaiban lehet. Zokogása hüppögéssé szelídült az egyre feszültebb várakozásban. Már csak az ő szüleik nem voltak még ott. A félig nyitott ajtón keresztül kukucskáltak a néptelennek tűnő folyosóra. A távolból két pár cipősarok kopogása hallatszott és halk beszélgetés. Niki erősen markolta a pizsama felsőjét, amibe eddig kapaszkodott. Kezeik észrevétlenül szorították meg egymást. A hangok egyre közelebbről és közelebbről hallatszódtak, de az ajtó miatt nem láttak teljesen a folyosóra, viszont egyikükben sem volt annyi erő, hogy felálljon és teljesen kinyissa. Hallotta, hogy a lélegzete felgyorsul, érezte a másik egyre hevesebb szívdobogását. A jókedvű beszélgetés, kacarászás és cipőkopogás már csak pár méterre hallatszott. Legszívesebben összeszorította volna a szemét, hogy magában egy halk fohászt intézzen az égiek felé, de teljesen megbénult, a kislány mozdulni sem mert, nehogy lemaradjon valamiről. Ekkor valaki lendületesen sarkig tárta az ajtót, s belépett rajta a két hiányzó házaspár.
Niki anyukája elszakította tőle az immár megnyugodni látszó lányát. Kedvesen megsimogatta a fejét, mintegy hálaképpen, miközben gyermeke arcáról letörölte a még rajta lévő könnycseppeket. Az édesanyja büszkén kihúzva magát nézett daliásan viselkedő fiára, de mikor látta annak még izgalomtól és zavartól kipirult arcát, rögtön a féltés hangjai erősödtek a fejében.
- Sajnálom, kisfiam, beszélnünk kellett az orvossal, nem tudtunk előbb bejönni. Nagyon egyedül voltál? - miközben az anyukája aggódva vizsgálta vonásait, az apukája az ölébe kapta, és visszavitte az ágyához.
- Annyira nem - válaszolta, miközben a már ragyogó arcú Niki felé pillantott. A szülei szeretetteljesen mosolyogtak rá, mindenfélét meséltek neki, hogy mi történt abban a három napban, amíg nem jöhettek el hozzá, és elhalmozták a szeretetükkel. Közben végignézett a többi vidám arcon, akik hozzá hasonlóan élvezték szüleik figyelmét és szeretetét. Megállapította magában, hogy bár nem tudja, meddig kell még ott maradnia, hogy meg fog-e gyógyulni vagy sem, a nap akkor is elő fog bújni még, ha sokáig borult is az ég. Mindig lesz, aki kedves hozzá, ha fáj vagy bántja valami, mindig lesz, aki vigasztalja, vagy akit ő vigasztalhat, és mindig lesznek szülei és társai, akik szeretni fogják. Sosem adja fel a reményt, hogy meggyógyul, s újra olyan egészséges lesz, mint régen.

Dobi Frida, Debrecen, 2011.

Felkészítő tanár: Lukács Katalin

ökoiskola

Évnyitó az általános iskolában
Szalagtűző műsor
Diákelőadás a Svetits-héten
Általános iskolás kisdiák
Szalagtűző
Karácsonyi műsor a gimnáziumban
Svetits-cukrászda
Általános iskolás kisdiákok
Nyakkendőátadó műsor
Mikulás műsor az általános iskolában
Svetits-nap
Sítábor
Svetits-hetek előadásán
Gimnáziumunk röplabda csapata
Farsang az általános iskolában
Karácsonyi műsor
Kollégiumi beavató
Termények megáldása-óvoda
Gimnazisták klubja
Óvodai karácsony
Svetits-nap
Gimnáziumi évnyitó
Kaláka együttes koncertje
Karácsonyi kézműveskedés
Máriapócsi zarándoklat
Szeptember 2019
H K Sz Cs P Szo V
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6